Örökké várlak

Amikor leszáll a csendes éj,

S a kedvesem nyugovóra tér.

Nekem akkor születik meg az ihlet,

Hogy szerelmes verset írjak én Néked.

Ilyenkor engem elkap a magányom,

Együtt lenni veled, ez a hiányom.

Tudom Kedvesem, Te is ezt érzed,

Mit kettőnk iránti vágyunk ébreszt.

Ölelhetne más nő, gyönyörű és tiszta,

S figyelhetne oly szép, könnyű szavaidra.

Te tudod sok könnycsepp áztatja arcom,

Nekem meg kell vívni, szerelmi harcom.

Úgy hiányzol nekem, mint éhezőnek a kenyér,

Mit az eszem tud, a szívem  nem ért.

Tudom mért nem jössz, pedig szeretsz,

Repülnél hozzám, de a munkád nem ereszt.

A sötét éjszakában, oly gyorsan, eltűnik  a fény,

Nagyon szeretlek, szavakba nem tudom önteni én.

Úgy csillog most szívemben a szerelem,

Mint az eltűnt fény, úgy kellesz nekem.

Bárcsak egyszer foghatnám a kezed,

S tudom neked is, ezt súgja az eszed.

Várok én Rád, ameddig csak élek,

Csak sajnos a csalódástól, állandóan félek.

Csalódtam már eleget az életemben,

S ez sok mindenben visszatart engem.

Nem vagyok különös, ebben biztos vagyok,

De örökké várlak, s ettől felragyogok.

Tobai Rózsa 2011.05.22.